Miért buksz bele sokadjára is?
2020. február 18. írta: renatabagi

Miért buksz bele sokadjára is?

Azt szoktuk mondani, hogy aki csak sír, de nem változtat, annak nem fáj eléggé. Vannak ilyen gondolatok, amiket felkap a köznyelv, majd előszeretettel mondogatják egymásnak, egymásról az emberek. Mintha egy célt elérni, egy változást véghez vinni csupán azon múlna, mennyire szenved valaki, a jelenlegi állapotában.

Közben meg ha körbenézünk, láthatunk sok embert, aki nyilvánvalóan nagyon szenved, mégsem tud változtatni, sokadik nekifutásra sem. 

Nekem ne mondja senki, hogy aki túlsúlyos, az nem szenved eléggé. Mégis belebukik a sokadik diétába.

Nem gondolhatjuk, hogy valaki, akit folyamatosan megcsalnak, megaláznak, nem szenved eléggé. Mégsem tud kilépni, legfeljebb egy rövid időre, aztán megy vissza a pofonokért.

Amikor még terápiákat tartottam, gyakran kerültek elém ilyen történetek. Egyetlen kérdés van csak, amit ilyenkor érdemes feltenni: mi a jó abban, hogy túlsúlyos vagy/ebben a kapcsolatban élsz/fenntartod ezt az állapotot? 

Ilyenkor volt, aki iszonyúan kiakadt, ebből tudtam, hogy megvagyunk. Van, aki elsírja magát, ebből is lehet tudni, hogy megérkeztünk. És van, aki elkezd tagadni, hogy ő nem, dehogyis, mégis mi lenne jó ebben, ebből is tudható, hogy megvagyunk. Akadt olyan is, aki letámadott, hogy nem vagyok normális, miért gondolom, hogy neki ebben bármi jó? Megjöttünk, gondoltam. In medias res.

A legtöbb esetben látszott, hogy a szembenülő pontosan tudja, hogyan tudna kikeveredni ebből a helyzetből. Pl. ott vannak az evészavaros lányok: bulémia, binge eating... ezek a lányok többet tudtak a diétákról, mint én. Mi hány kalória, mi az a keto, mennyi szénhidrát van egy banánban, hogy működik az inzulintermelés és mi a helyzet a pajzsmirigyükkel. Mindent tudtak és mégsem tudtak lefogyni. Sokan persze ezt evészavar nélkül is előadják, nem kell ehhez komoly probléma. Ha 10-15 éve próbálsz lefogyni, akkor már mindent tudsz, mindent elolvastál, kipróbáltál. Mégse megy. Miért nem?

De nézzük a másik példát. Azok a nők, akik csapdában érzik magukat a házasságukban, kapcsolatukban (vagy épp abban, hogy egyik sincs) az előfizetői a pszichológiai magazinoknak, imádják az önismereti könyveket, eljárnak előadásokra, egyszóval valamilyen szinten önismeretet igyekeznek gyakorolni, annak érdekében, hogy a helyzetükön javítsanak. Mégse megy, mégse működik. 

Minden hónapban, amikor kérdezz-feleleket tartok az instagramon, megkérdezi valaki, hogy milyen önismereti könyveket ajánlok. Egyszer leírtam, hogy terápiát ajánlok, nem könyveket és ebből akkor volt egy kis hiszti, hogy de hát nekem nincs pénzem, meg nem engedhetem magamnak, stb. Ami persze egy teljesen valid indok, bár általában ugyanezeknek az embereknek rákattintok a profiljára és látom, hogy 3D-s műszempilla van a szemén. Ez nagyon szép. Havonta pontosan annyiba kerül, mint 2 alkalom terápia. Hagyom, hogy ezt mindenki oda tegye, ahova akarja.

 Látszat megoldások ezek tehát, olyan, mint kifesteni a falat, amikor omladozik a vakolat. 

 

Alibiművek

 

Egyébként, ha van, ami fel tud bosszantani, az pont ez. A kifogás gyártás, az alibik, a magyarázkodás. Önmagad átverése. Ejjhh...

Körülöttem is van sok ilyen ember, de néha én is azon kapom magam, hogy halasztgatok valamit, megmagyarázom magamnak, miért nem csinálom. 

A következő kérdés tehát: miért nem csinálom VALÓJÁBAN? Csak úgy van értelme, ha erre nagyon őszintén válaszolsz, mert ha folytatod a hablatyolást, akkor nyugodtan abba is hagyhatod az olvasást. 

Van egy nagyon jó átkeretezés erre: azokat a dolgokat, amikre “nincs időd” meg “most még kicsik a gyerekek / nincs pénzem / majd ha lefogyok / majd hétfőn” egyszerűen mondd csak ki úgy, hogy “számomra nem annyira fontos”. Nyugodtan mondd így, mert ugyanaz. Tehát:

- Számomra nem prioritás lefogyni.

- Számomra nem annyira fontos, hogy sportoljak.

- Számomra nem annyira fontos, hogy törődjek magammal.

- Nekem nem prioritás, hogy boldog legyek.

- Nem fontos annyira, hogy megtaláljam a hobbimat.

Számomra nem annyira fontos, hogy irányítsam az életem, könnyebb, ha mások döntik el, nem kell felelősséget vállalnom érte.

 Ahh. Ez az.

Mondd ki nyugodtan, hogy nem fontos az egészséged, nem fontos a külsőd, nem fontos a boldogságod, nem fontos a szabadságod, nem fontos a hited, stb. 

Ha fontos lenne, ugyebár tennél érte, így viszont választasz egyet a fenti kifogások közül és kész. Úgyhogy maradhatunk annyiban, nem fontos. 

 Nem vagyok fontos magamnak. 

 Ez erős. Kimondani ezt a mondatot. Ezt követően lehet azon gondolkodni, hogy miért nem. Mit tanultál, mit hoztál, miért így élsz? És ugye változtatni, mindig itt, a jelenben, ahol történik, ahol minden egyes nap nem vagy fontos magadnak. 

Térjünk vissza ahhoz a részhez, hogy van, amikor láthatóan szenved valaki valamitől, mégsem tud rajta változtatni. Ilyenkor feltételezzük, hogy - logikusan - valamilyen oknál fogva motivált a helyzet fenntartására. Különben nem csinálná. Motiváció az is, ha van egy játszmám, pl. hogy én mártír vagyok, önfeláldozó, jó lélek, aki ezért nem törődik az egészségével, a feltöltődésével, mert az nem fér össze azzal a képpel, amit magamról fenntartani kívánok. A mártír motivációja az a félrecsúszott feltételezés, hogy majd így mások szeretnek, elfogadnak és nélkülözhetetlen leszek. Ez eleve ellehetetleníti azt, hogy magammal sokat törődjek, így sorra gyártom a kifogásokat, miért nem teszem: nincs időm, nincs pénzem, fáradt vagyok, majd ha... és érdekes módon meg lehet figyelni ezeknél az embereknél, hogy bár az indoklásuk az adott pillanatban teljesen megállja a helyét, hiába múlik az idő, hiába változik az élethelyzetük, az önmagukkal való törődés sosem válik prioritássá. Mindig lesz egy újabb magyarázat. Veszélyes állapot ez egyébként, gyakran egyre fokozódó testi tünetekkel, hiszen ha beteg a mártír, akkor legitim a pihenés, a feltöltődés - és ezt a test gyorsan megtanulja.

A fogyásnál ugyanígy vannak megfigyelhető figyelemelterelő akciók. Volt egy nő anno, aki hozzám járt, jelentős súlyfelesleggel. Elkezdett diétázni és azért jött hozzám, hogy támogassam ebben, nehogy megint elbukjon. Nagyon jól haladt, tartotta a diétát, edzett, le is fogyott kb. 20 kilót, amikor elkezdett egyre gyakrabban olyan kérdésekkel jönni, hogy a férfiak, a szexualitás... észrevette, hogy megnézik az utcán és mivel hosszú évek óta nem volt párkapcsolata, sem szexuális élete, ez elég furcsán érintette. Láttam, hogy mi történik, de nagyon kezdő voltam akkor még, nem tudtam megállítani azt a folyamatot. Megijedt. Elkezdtek felszínre törni olyan dolgok, amik a saját nőiségével, szexualitásával, testével, a férfiakkal való viszonyáról szóltak és ezzel párhuzamosan egyre erősebben vonta kétségbe az egész életmódváltását. Elkezdte szidni az edzőjét, módosítgatta az étrendjét. Ki lehet innen találni, hamarosan kiugrott a terápiából is és felhagyott a diétájával is. 

A szupervízprommal beszéltem akkor erről sokat és az volt az első olyan szituáció, amikor megértettem, hogy sok nő nem azért nem tud lefogyni, mert nem tudja, hogyan kell. Ha lefogyna, egy csomó minden előtérbe kerülne. A túlsúlyát egyfajta pajzsként használja, szó szerint egy védőburkot növesztett maga köré, amivel távol tarthatja magát azoktól a dolgoktól, amikkel nem tud mit kezdeni. Szex. Intimitás. Párkapcsolat. Nőiesség. A saját testem. Az önszeretet. Társasági események, utazások, strandra járás. Teljesen legitim. Már elnézést, de egy erősen túlsúlyos egyéntől senki nem várja el, hogy egy kihívó lepedőakrobata legyen. "Szegény, teljesen érthető, hogy egyedül van, nehéz lehet így ismerkedni..." mondják az emberek. Igen ám, csak ez fordítva van.

Összefoglalva elmondható, hogy céljaink megvalósítása az esetek egy részében azért fullad kudarcba, mert nem tudjuk hogyan csináljuk jól. Mondjuk szeretne valaki jó szakács lenni, de rosszul főz, összekeveri a dolgokat, ügyetlenkedik a konyhában. Ilyenkor itt a tanulás ideje. Segítséget kell kérni, tanulni, képezni magunkat és akkor egyre jobbak lehetünk. Ilyenkor a motiváció tiszta és éles, csak a módszertan hibás. Azokban az esetekben azonban, amikor sorozatosan kudarcba fullad egy cél megvalósítása, két dolgot is érdemes megfontolni: elég fontos ez nekem? Milyen előnyöm származik abból, hogy fenntartom ezt a helyzetet? Ha ezekre tudok őszintén válaszolni, akkor hatalmas lépéseket tehetek előre annak érdekében, hogy elérjem azt, amit állítólag szeretnék. Azért mondom, hogy állítólag, mert ilyenkor gyakran előfordul, hogy útközben megváltozik a cél.

És most? Olvasd el ezt a cikket újra és kezdj gondolkodni.

 jukan-tateisi-bjht_8nbua0-unsplash.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://anoketszer.blog.hu/api/trackback/id/tr615480524

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.