Mennyit képes változni egy ember?
2020. február 03. írta: renatabagi

Mennyit képes változni egy ember?

Mennyit képes változni egy ember? Ez a kérdés foglalkoztatja többek között a terapeutákat, a házasságban élőket, a cégvezetőket is. Nemrégiben ez a kérdés, igazán direkten került elém és minden idegszálamat megmozgatta. Az a fajta kérdés, ami nem csupán a korábbi hitem, elveim, szakmai hitvallásom húrjait pendítette meg, hanem emberileg is megérintett és egész egyszerűen, azt éreztem: válaszokra van szükségem.

danielle-macinnes-iulgi9pwetu-unsplash.jpg

Az egész onnan indult, hogy néhány ismerősömmel, a cégnél, ahol dolgoznak, vezetői kompetencia tesztet vettek fel. Egy meglehetősen nagyra becsült cég, amely a tesztfelvételt és kiértékelést végezte, így ők is hitelt adtak az eredményeknek. Boldogan újságolták, hogy most aztán megtudták milyenek is ők valójában! Kinek hányas az energiaszintje, a szabálykövetése és ki mennyire alkalmas arra, amit csinál.

A kezdeti dühömet - amit akkor még nehezen tudtam hová tenni - néhány napnyi töprengés követte, végül a supervisorom segített szavakba önteni azt, amit érzek, gondolok ezzel kapcsolatban.

Ilyen vagyok kérem, ezt tessék elfogadni

Van ennek egy helye - az elfogadásnak. Tessék elfogadni, hogy milyen magas vagyok, vagy hogy nem én vagyok Beyoncé. Nem változtatható dolgok, adottságok, vagy akár a múltban történt traumák, az, hogy milyen családba születtem és egy sor döntés, ami a fejem felett született és nem tehettem róla/ellene. Ezeket egyenesen el kell fogadni, különben értelmetlen, élethosszig tartó küzdelmet folytatunk majd saját magunkkal. Rosszabb esetben haragot, dühöt, sérelmeket cipelünk magunkkal, amit teljesen jogosan érzünk persze akkor, ha mondjuk bántalmaztak gyerekkorunkban. Változtatni azonban már nem lehet rajta, így a legjobb, ha megtaláljuk azt a módszert, amivel a helyükre tudjuk tenni ezeket a teljes életünket befolyásoló, negatív dolgokat és megpróbálunk tovább lépni, ebből kihozni a legjobbat.

Visszatérve a kompetencia tesztre. Azt mondták a barátaimnak, hogy ők pl. fogadják el, hogy a skálán ők felvesznek egy adott értéket (pl. hogy a szabálykövetése egyiküknek 1-es szintű) és ahhoz képest legfeljebb két értéket tudnak elmozdulni, mert hosszútávon, ennél nagyobb elmozdulás (tehát, ha ő megpróbál mondjuk hatos lenni) nagyon sok energiát követel tőle. Komolyan?! Tényleg nagyon sok energiát követel tőlünk az, ha megpróbálunk megváltozni? Elképesztő megállapítás.

Elnézést, hogy több helyen érezhető indulat van bennem, de nagyon nehéz nekem - pszichológusként, korábban tanácsadásban dolgozóként, rengeteg gyökeres, katartikus, tartós, emberi életet megváltó és jobbá tevő változás szemtanújaként arról beszélni, hogy egyesek szerint ne erőltesd meg magad túlságosan, mert az fárasztó, fogadd el, hogy - adott esetben - összeférhetetlen, kezelhetetlen, mások életét megnehezítő, alacsony empátiával bíró, vagy figyelmetlen vagy. 

Jelenleg a világ abba az irányba halad, hogy bármilyen is vagy, az találjon elfogadásra. Legyen az kirívó, deviáns, elrugaszkodott vagy mindennel szembemenő. A gyengeségekből generálunk előnyt. "Ilyen vagyok, fogadj el így és ha nem tetszik, te vagy a kirekesztő, az intoleráns." Jogom van kibírhatatlannak lenni. Nem kell igazodnom társadalmi normákhoz, nem kell igazodnom semmihez, hiszen egyedi vagyok és megismételhetetlen és nem kívánok változni. Ergo változz te, ha neked ezzel gondod van. Fogadj el te. Én nem teszek erőfeszítést. 

Kedvelem az unalomig ismételt "élni, és élni hagyni" elvét. Én nem erőszakolom rá senkire a magam elveit, a magam személyiségét, de valahol ugyanezt várnám másoktól is. Mindenféle embert el tudok fogadni, akiben van annyi tisztelet, hogy nem képzeli azt, hogy nekem őt el kell fogadnom úgy, ahogy van, akkor is, ha egy élhetetlen nárcisztikus majom, aki kizsigereli a környezetét, miközben azt ordítja, hogy "így fogadj el".

Miért lennék más, hisz ez vagyok én

Mondhatjuk, hogy az ember ilyen vagy olyan, de az igazság az, hogy jóval kevesebb tulajdonságunk van bebetonozva a személyiségünkbe, mint amit gondolunk. Vannak adottságaink, van egy génkészletünk és mindezek predesztinálnak bizonyos dolgokra. Pl. lehetünk alapvetően introvertált beállítottságúak, de ha ezzel az adottsággal beleszületünk egy extrovertált családba, ahol aztán babaként minket folyton társaságba hordanak, korán beiratnak a bölcsibe, rázzák a csörgőt, játszótérre járunk és énekelünk, táncolgatunk otthon, akkor hiába az adottság - a tapasztalatok, a minket ért ingerek szépen lassan felülírják az adottságokat és a skálán elmozdulunk az extrovertált felé. Ez persze nem jelenti azt, hogy azok is leszünk, de mindenképpen kimozdít bennünket az introvertált zónából. Ha neveltetésünk folyományaként aztán sorra találkozunk ezekkel az ingerekkel a későbbiekben is, akkor újra és újra hasonló helyzetekben találjuk majd magunkat, így énünknek ez az oldala erősödik majd.

A személyiségünk (az idegrendszerünk, sőt még az agyunk is) egy rugalmas, dinamikusan változó entitás, nem egy adottság, nem egy merev szerkezet. Képes a tanulásra, a változásra. Képes felülbírálni önmagát és tanulni. Változásra szükség lehet és van is. Régóta tudjuk azt is, hogy evolúciós szempontból nem a legerősebb él túl, hanem a legjobban alkalmazkodó. Azaz, aki fogékony és képes a változásra. 

Van, amin nem lehet változtatni

Azért, mert nem lehetséges. Minden olyan változás, ami idegrendszeri érettséghez kötött, maradandó. Egy ilyen példa, a beszédfejlődés, melynek van egy ún. kritikus periódusa: a kijelölt időablakban az agyat megfelelő számú és minőségű inger kell érje ahhoz, hogy a beszéd készsége kialakuljon. Ha ebben az időszakban ez nem történne meg, pl. ha szélsőségesen ingerszegény környezetben nőne fel egy baba, akkor egy idő után ez a periódus bezárul és a beszédfejlődés kritikus időszaka sérül. Hiába érné később elegendő minőségű és mennyiségű inger, bizonyos szempontból már késő lenne. Maradandó problémái lennének a beszédet illetően. Ugyanígy a lelki fejlődésben is van egy szenzitív periódus, így zárul le a kötődési folyamat és válik a gyermek biztonságosan, bizonytalanul, stb kötődővé, mely később nem változtatható (bár finomítani azért lehet).

Számos ilyen, idegrendszeri érettséghez kötött készségünk van, de ezek közé egy olyan sem tartozik, amit a kompetencia tesztek mérnének. Vagy, amivel a hétköznapjainkban takarózunk.

A változás a kezünkben van

Bármennyire is kényelmes elfogadni, hogy címkéket aggatnak ránk, a változás lehetséges és csak rajtunk múlik. Elfogadni azt, hogy korántsem vagyunk annyira előre meghatározottak, mint gondolnánk, tudom, kényelmetlen. Hiszen ha ezt elfogadom, el kell fogadnom azt is, hogy a változásnak nincsen határa - legfeljebb én, saját magam. Ezzel együtt jár egy felelősség is, ami presszionál és megmutatja, minden igyekezetem ellenére sem tudom ezt a terhet áttenni másra. Ez az én keresztem, az én feladatom. A felelősségvállalásba beletartozik, hogy ki tudom mondani, igen, ilyen volt az anyám és ezt láttam otthon, de nem vagyok már 6 éves és nem hivatkozhatok egész életemben arra, hogy "az a baj, hogy én ebben nőttem fel". Igen, ez baj. Az pedig még nagyobb baj, hogy túl a harmincon (negyvenen, sőt még afölött is) ezt hivatkozási alapnak használom.

Mit mond el rólam az, hogy 1-es a szabálykövetésem? Azt, hogy nehezemre esik a társadalmi normákat, konvenciókat, felülről lefelé irányuló rendszereket, hierarchikus viszonyokat elfogadni és ebben élni. Mit mond el arról, miért vagyok ilyen? Semmit. Azt mondja, te ilyen vagy és ne nagyon erőlködj, hogy ezt megváltoztasd, mert az hosszútávon neked fárasztó. Legitimizáljunk egy deviáns, tiszteletlen attitűdöt! Nem mond semmit arról, hogy esetleg azért lettem ilyen, mert a szüleim elkényeztettek, mert nem kellett felelősséget vállalnom, mert a dolgoknak nem voltak következményei és soha nem vettek elő azért, hogy amit tettem, az hova vezet. Nem mondja el, hogy sok bajból (amit én okoztam) kimostak és elvitték a balhét, miközben próbáltak megvédeni a negatív érzésektől, amit az okozott volna, ha kicsit hagynak ücsörögni a gödörben, amit ástam magamnak. 

Szerintem igen, erőltesd meg magad. Mert azok az emberek, akik változást értek el az életükben, vért izzadtak és verejtékes kézzel kapaszkodtak egy terapeuta kanapéjába, miközben jobbak, integráltabbak, erősebbek próbáltak lenni. 

Szerintem igen, erőltesd meg magad. Mert a családi történeteddel takarózni, címkéket magadra aggatni és legitimizálni a gyengeségeidet, egy bizonyos kor felett nem állja meg a helyét.

Csak egy diagnózist mondjon, mi bajom van

Régebben még, egyszer jött hozzám egy lány, azzal, hogy ő depressziós. Mondtam neki, hogy az nagy baj, mert akkor hozzám nem járhat, el kell szépen menni pszichiáterhez. De ha már eljött ma ide, mondja el, miből gondolja ezt. Kiderült, hogy magát diagnosztizálta annak, mert ő minden este sír és nagyon lehangolt, alig van energiája. Végighallgattam és elmondtam neki, hogy sajnos azt kell mondjam, mégsem depressziós mert a major depresszió DSM diagnosztikai kritériumai közül, ő csupán kettőt tud felmutatni és valójában arra is van magyarázó ok, így ha gondolja, maradhat.

Nagyon csalódott volt. A tény, hogy ő depressziós megadta volna neki azt a címkét, amivel legálisan lehet rossz kedve, kevés energiája és sírhat minden este órákat. Így viszont, akkor mi baja van? Ha nem takarózhat egy címkével, ami aláírja a viselkedésének a létjogosultságát, akkor lehet, hogy tenni is tudna ellene?

Felhívtam a figyelmét a későbbiekben arra, hogy mivel huszonévesen félig eltemette magát és elfelejtett élni, ezért a félelmei maguk alá temették őt és most teljes joggal szomorú. Hiszen ennyire fiatalon, olyan életet élni, amit ő maga köré épített, lehangoló. Én is hasonlóképpen érezném magam a helyében. 

Három vagy négy ülésen keresztül ragaszkodott még a címkéjéhez, aztán alkudozásba is fogott, hogy esetleg adnék-e neki, egy másikat? Nem lehet, hogy akkor ő nem depressziós, hanem szorongó, vagy kényszeres, esetleg születésétől fogva alacsony a szerotonin szintje? Hosszú idő volt, mire felhagyott azzal, hogy másokat hibáztasson, címkékkel próbálja definiálni önmagát és a valódi munka, csak ezt követően tudod elkezdődni. Megérte. Fárasztó volt, gyötrelmes és csak ritkán szórakoztató. Kegyetlen volt önmagával, hajlandó volt lemerülni, feljönni, lemerülni, feljönni. Majd, változtatni.

Mert változtatni a jelenben kell, mindig. Hiába történt velem az, ami történt. Fontos megérteni, miért lettem ilyen, ezt követően pedig fontos tenni minden egyes nap tenni azért, hogy a változás irányába haladjak. Nem tapicskolni a múltban, nem hivatkozni arra, ami 30 éve történt, nem felmenteni magam mindenféle címkékkel, "én ilyen vagyok" mondatokkal. Olyan vagy, amilyen lenni szeretnél.

Ha ezért minden egyes nap teszel, a fény felé fordítod az arcodat (és néha a pofonok felé), folyamatosan újraírod azt a lemezt, amin beakadt egy szám és amit ezért évtizedek óta játszol.

Sok erőt kívánok hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://anoketszer.blog.hu/api/trackback/id/tr3515449554

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Jakabfy Eszter 2020.02.03. 15:29:45

Úgy gondolom, hogy a tulajdonságainknak két típusa van. Az egyik, amit miután tudatosul bennünk, úgy érezzük, hogy nekünk és a környezetünknek így nem jó, változtatni akarunk rajta. A másik pedig, amik azt eredményezik, hogy úgy érezzük jól magunkat a bőrünkben, ahogy vagyunk. Amik által igazán önmagunk vagyunk, és az sem zavar, ha ezek miatt vannak akik támadnak, lenéznek...
Mérlegelni kell. Mi éri meg, melyik tulajdonság eltűnése mit okoz bennünk. Ha döntöttünk, már csak végig kell menni az úton (ez sokszor sokkal nehezebb, mint meghozni a döntést, tudom jól...

haromegesztizennegy 2020.02.03. 21:04:07

Jól indult a cikk...
De annak van igaza aki azt mondja, hogy alapvetően az ember nem változik.
Elmozdulás van, lehet, de inkább statisztikai hiba mértékű...

dedoca eder 2020.02.04. 16:12:57

az ember képes változni, de elég sok energiát igényel,e zért a legtöbben bele sem vágnak. és az út maga sem könnyű... szembenézni önmagunkkal, a hibáinkkal, legalábbis azokkal amik miatt nem érezzük jól magunkat, vagy mások nem viselnek el bennünket. fájó dolgok, de hosszútávon azt hiszem megéri.
mások változásában reménykedni butaság. aki arra számít, hogy majd a férje, felesége megváltozik, zsákutcában van. ha saját maga tud annyit változni, hogy a kapcsolat működjön, akkor van remény, de akkor meg már nem biztos, hogy elég lesz neki a másik...:)
süti beállítások módosítása