Ma 1 éve, hogy csomót találtam a mellemben, pedig semmi esélyem nem volt rá
2019. július 11. írta: renatabagi

Ma 1 éve, hogy csomót találtam a mellemben, pedig semmi esélyem nem volt rá

undefined

Sokan, sokszor leírták már ezeket a történeteket és nem akarom ezt én leírni századjára. Bár azt mondják, nem lehet erről eleget beszélni. Hogy életeket ment a korai felismerés. Hogy senki sem védett és semmi sem garancia.

Ezt nem nekem kell elhinni, én sem hittem. Mindig úgy gondoltam, a rák egy olyan betegség, amihez nekem aztán soha nem lesz közöm. A családunkban nem fordult elő, egészséges vagyok, sportolok, törődök magammal, jól élek. A védőfaktorokról nem is beszélve, melyek esetemben: 

1. a fiatal életkor kisebb rizikó (30 éves voltam)

2. a szülés csökkenti a rizikót (2 gyerekem van)

3. a szoptatás csökkenti a mellrák kialakulásának kockázatát (2 gyereket szoptattam)

4. a családban előfordult daganatos megbetegedések, különös tekintettel a mellrák, petefészekrák és cisztaképződés növelik a kockázatot (nem volt senkinek).

Nekem még a mandulám sem vették ki, a vakbelem is a helyén. Járok szűrővizsgálatokra, nyitott ablaknál alszom télen-nyáron, meditálok. Pszichológus vagyok. Van mögöttem nagyjából 160 óra pszichoterápia. Lelki okok? Ugyan már. Testi okok? Biztos nem. Genetika? Negatív. Életmód? Na, ne. 

Azt mondja az onkológusom, hogy nincs magyarázat, nem tud nekem mit mondani. Ő egy áldott jó ember, sokszor kérdezitek ki kezelt. Ő Dr. Szántó István, akinek köszönhetem, hogy nem irányították rám az onkológia teljes fegyverarzenálját "valami majd csak hat" alapon. Ő azt nézte, hogy van itt egy fiatal nő két gyerekkel, akit mindenek előtt meg kell gyógyítani. Azután meg kell nézni, hogyan tehetjük meg mindezt úgy, hogy az életminősége a lehető legjobb legyen. Nem sajnált tőlem semmit. Sem időt, sem energiát, sem köveket, amiket meg kellet mozgatni. Ő is bennem hitt és én is magamban. Nem úgy, hogy ő önmagában, én meg benne. Úgy nem lehet meggyógyulni, hogy mindketten benne hiszünk, az orvosban. Mindketten bennem hittünk. Innen indultunk.

A gyógyulásom állítólag kicsit csodálatos. Ezt a sebész mondta hitetlen tekintettel egy órával a műtétem előtt. Hogy július 11-én megmutattam egy csomót a nőgyógyásznak, majd UH, vékonytűs biopszia, core biopszia, MRI és mammográfia és július 28-án azt mondják: rosszindulatú daganat, hónalji nyirokcsomó áttéttel. 

Van jó hír is, kedvesem, nincs máshol áttét. És, hogy hormonérzékeny. Onoctype dx vizsgálat. Megállapítják, hogy nem kell kemo. Korán jöttem. Okos kislány. Hormonleállítás. Injekció, augusztus 12. Gyógyszer. Anti-hormon terápia. Meddig kell ezt szedni, kérem? Úgy 5 évig kisasszony. "Utolsó mensturáció időpontja 2018.08.24."

Addig én mit tegyek? Maga, semmit drágám, várunk. Várunk 3 hónapot, aztán megy kontrollra. 

Semmit?! Ha azt mondják, tessék fejen állni naponta 3 órát 10 részletben és novemberig sétálja le az El Caminot, könnyebb lett volna. Igyak céklát? Menjek reikire? Imádkozzak? Mindenkinek más a szűrője ilyenkor, hogy mit tud befogadni. Ezt nagyban befolyásolja, hogy mennyire ijedt meg és minek tulajdonítja a betegségét. Roppant személyes dolog. Tőlem sokszor kérdezik, hogy mit gondolok arról, mi okozta a betegségemet. De én erre így nem tudok válaszolni, mert nem szeretnék. Ez nem olyan, hogy megfáztam a légkonditól. A személyes történetem, amiben évek, évtizedek története benne van. Benne van az apám, a korábbi kapcsolataim, az hogy mit gondolok magamról, a helyemről a világban és például egy olyan klasszikus kérdés, hogy "őt is miért nem küldtem el a picsába, amikor..." pardon. Mindenkinek meg kell találnia a saját narratíváját, a saját válaszát erre a kérdésre, mert nem az a lényeg, hogy a Mari szerint én miért lettem beteg, hanem az, hogy szerintem miért. Mert az a Mari története és azzal gyógyuljon meg ő.

Ugyanezért nem szeretek arra sem válaszolni, hogy gyógyultam meg. Nem szeretnék tanácsot sem adni. Még csak véletlenül sem szeretnék ezzel foglalkozni. Mert az én történetem egy történet, másé meg egy másik. És ezt megtanultam ott a kórházban, február 20-24 között, amikor bent voltam a műtéten, hogy végül subcutan mastectomiát csináljanak a bal oldalon és kivegyék az összes nyirokcsomómat is. Ott azt hittem az műtét utáni első 24 órában, hogy megfulladok a szorítókötéstől. Nem érdekelt a műtét, hogy hogyan fogok kinézni utána. Meg lehet csinálni, a plasztikai sebészek megcsinálnak ma már mindent, kit érdekel. Mindenki azt hitte, ez fog zavarni. Ez azért beszédes.

A műtét másnapján gyógytornára kellett menni, ami egy tanteremszerű helyiségben volt, néhány ajtóval arrébb, mint ahol feküdtem. Bementem, a kezem ugyan nem tudtam a vállamnál feljebb emelni, de gondoltam megnézem mit kell csinálni, aztán majd csinálgatom otthon. Mert hogy ez a gyógytorna például egy életre szól, a nyirokcsomók kivétele miatt a bal karom nyirokkeringése, szegény, nem olyan jó. Állítólag persze, mert én ebből semmit nem érzékelek. Azért tornáztatom szépen, ezen ne múljon. Ha egy nap beödémásodik a karom, ne az legyen, hogy kedveském nem tornáztatta rendesen, mert kedveském tornáztatja tisztességesen minden nap.

Szóval ott tartottam, hogy gyógytorna. Akkor megtelt a terem, az egész osztályról minden nő (és egy férfi beteg) bejött a tornára. Én voltam a legfiatalabb, a legidősebb beteget kocsin tolták be, szerintem 80 felett volt. Köröztem a vállammal előre és azt néztem, hogy semmi közös nincsen bennünk. Hogy ahány nő itt van, annyi élettörténet, annyi személyiség és sors, annyi karakter. Más a korunk, a hajunk, a stílusunk. A nevünk, ahol élünk, ahogy élünk és amit gondolunk. Látszott ki boldog, kinek fáj már sok minden, ki él és ki az, aki csak ezután fog igazán. Egy közös volt bennünk, a mellrák. És akkor azt gondoltam, hogy elmehet a statisztika a francba. A százalékok, az esélyek, a rizikók, a védőfaktorok meg a kutatások. Tudom mi van mögöttük, évekig tanultam én is. De akkor azt éreztem, amit azóta is érzek, hogy emberek vannak, életek, sorsok, döntések és következmények. És az egyetlen dolgom, hogy a sajátomat megtaláljam, mert ami volt statisztika, az nálam mind megdőlt, így nincs papírforma, csak az van, amit én ennek tulajdonítok.

Én megtettem, ami tőlem telt. Amit én fontosnak tartottam. Hipnózisra jártam, naponta 3x meditáltam, ketogén diétán éltem. Hetente 4x edzettem, futottam, napoztam, dolgoztam, a gyerekeimmel voltam. A férjemmel egymásban tartottuk a lelket, néha én borultam meg, néha ő. Ő is megtett mindent, amit tudott értem. 

A november végi kontroll MRI-n nem volt semmi. Csak a nyoma mindannak, ami 3 hónapja még ott volt. Meszesedés. És persze a nyirokcsomók, szegények. Mehet a műtőbe, kedveském. Jó a szövettan. 3 nyirokcsomó beteg, 4-től kemót adnak. Időben jött, okos kislány. Menjen sugárra, azt azért ne hagyja ki. Ki nem hagynám, mondtam.

Ez egy intim dolog, a betegség. Annak az üzenete. Az, hogy ez hogyan kapcsolódik abba az életbe amit élsz és hogyan változik utána. És fogok majd róla még beszélni, mert bár tanácsot adni nem tudok és nem szeretnék, de tudom a rengeteg üzenetből, ami hozzám érkezik, hogy számít. Beszélni másokkal nem arról kell, hogy én személy szerint vajon miért lettem beteg. Beszélni arról kell például, hogy időben kell menni. Mindig, mindenhova. Mert ha elkésel, már nem vizsgázhatsz, a repülőd elmegy, a vacsora leég, a kérelmed elutasítják, az üzlet bezár. És a rák? A rák megöl. Ennyit számíthat időben menni.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://anoketszer.blog.hu/api/trackback/id/tr8014937526

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.