Ne foglalkozz azzal, amit mások gondolnak rólad. De hogyan?
2019. május 12. írta: renatabagi

Ne foglalkozz azzal, amit mások gondolnak rólad. De hogyan?

Soha nem volt ennyire aktuális ez a kérdés, mint manapság. A közösségi felületek, az Instagram, vagy a legújabb feltörekvő felületek (mint a tik-tok) az emberek azon igényére épülnek (részben), hogy a belső bizonytalanságukat csökkentsék. Ez a belső bizonytalanság egyébként nem egy rossz dolog akkor, ha nem állunk meg ott, hogy képeket posztolunk, amikre aztán lájkokat kapunk és ezzel igyekszünk egyensúlyba hozni magunkat. A bizonytalanság izgalmas helyekre vihet minket. Miközben belső békénket, stabilitásunkat keressük, bejárunk egy utat, aminek a végén csak hab a tortán, amit találunk. Mint mindig, most is a legtanulságosabb az úton tapasztaltak.

super-girl-689x480.jpg

Óriási divat ma arról írni, hogy miért káros a social media, milyen gáz, hogy emberek csak a jó dolgokat posztolják és milyen boldogtalanok valójában azok, akik folyton posztolgatnak. Nem tudom elmondani, mennyire unalmasnak tartom ezt a témát. Elnézést mindenkitől, aki erről írt már cikket, teljesen megértem, mert hozza a kattintásokat és sokan megosztják majd, de ha még egy erről szóló cikket el kellene olvasnom, elaludnék.

Az, hogy mások mit gondolnak rólad

az egy nagyon fontos dolog. Vagy úgy mondom inkább, meghatározó. Gyerekkorunkban pl. ez az, ami kialakítja a magunkról alkotott képet. Ha eleget halljuk, hogy "annyira szerencsétlen vagy kislányom" és, hogy "nem tudom mire számítottam tőled" az is hat, de az is ha kompetensnek, erősnek, ügyesnek látom a gyerekemet és ezt visszatükrözöm neki.

Vagyok valamilyen, erre mások reagálnak valahogy és akkor ebből látom, hogy ez jó, kedvelhető, elutasított, visszataszító. És ezekből szépen lassan felépítem a magamról alkotott képet. Ezek az üzenetek olyan meghatározó útravalók, hogy sokszor a józan észnek ellentmondva maradnak fent, évtizedeken keresztül. 

Soha nem felejtem el, sok évvel ezelőtt egy nagyon jó barátnőm apjával beszélgettem. Egyszer csak azt mondja nekem, hogy milyen szép fogaim vannak, hát, ez igen. Bezzeg az ő lányának mindig olyan kusza fogai voltak, meg nagyok is, hát nézzem meg, hogy néz ki. Embert nem ismerek, akinek szebb fogsora lenne, mint ennek a barátnőmnek, de akkor nagyon sokat megértettem abból, ahogy ő önmagához viszonyul. 

Ide tartozik az is, hogy a társas nyomás elképesztő erővel bír, számos pszichológiai kísérlet bebizonyította már, hogy alapvető elveinket is képesek vagyunk feladni, ha elég nagy nyomás nehezedik ránk. Erről bővebben írt egy jó összefoglalót Rácmolnár Lili pszichológus barátnőm, úgyhogy akit bővebben érdekel ez a téma, olvassa el.

Látod az érem két oldalát? Egyrészt látszik, hogy elképesztően fontos, mások mit gondolnak rólunk, hiszen gyermekként meghatároz és motiváltak is vagyunk arra, hogy elhiggyük, mert nagy a nyomás.

A social media egy lehetőség a kitörésre. Újra konstruálhatom a magamról alkotott képet mások szemében! Megalkotom amilyen "vagyok", ezt kiküldöm az éterbe és a visszajelzések már ennek a kreált személyiségnek szólnak, visszatükröznek egy képet rólam és ezt én megpróbálom internalizálni, magamévá tenni. Ez így papíron jó és kéne működnie, ezért csinálják sokan, ezért hisznek benne és a feltételezés elméletben teljesen megállja a helyét. A baj csak az, hogy hiába próbálom ezt így, a küldetésnek csak az egyik fele fog sikerülni: másokban meg tudom változtatni a képet, de magamban így nem. Ha túl nagy a rés, akkor pedig, az másoknak is feltűnik idővel.

behind_the_mask_by_ookami_seaempress.jpg

Ilyenkor villan fel az a szó, hogy ÖNAZONOSSÁG

ami mostanában kapott egy olyan színezetet, hogy ez csak azoknak jár, akik komoly önismereti munkát tudnak magukénak, pedig ez nem igaz. Önazonos akkor vagyok, ha az ami belül van és az amit kifelé mutatok, közel áll egymáshoz. Nagyon egyszerű. Ehhez vagy bátorság kell, hogy be merjem vállalni, amilyen vagyok. Vagy egyszerűség, hogy ne is tudjam megjátszani magam. 

FOPO

Michael Gervais pszichológus fogalma a FOPO (fear of other people's opinion = félelem mások véleményétől) ami rávilágít a negatív oldalaira annak, hogy miben gátol minket az, ha túl sokat agyalunk azon, mások mit gondolnak rólunk. Ebben az állapotban Gervais szerint az történik, hogy a hangsúly arról, hogy ÉN mire vagyok képes, én mit tudok, nekem mik az erősségeim, egyre inkább áthelyeződik arra, hogy mások mit gondolnak vagy nem gondolnak rólam (tehát távolodom magamtól) és ez korlátozza a lehetőségeimet. Visszafogod magad, mert félsz a reakcióktól, nem mész bele olyan helyzetekbe, amiknek nem tudod kontrollálni a kimenetelét, nem pályázol meg egy magasabb pozíciót, mert nem gondolod, hogy elég képzett vagy hozzá. Nem kezdesz ki azzal a jóképűvel, mert nem hiszed, hogy elég jól nézel ki és így tovább. A félelem az elutasítástól, a negatív visszatükrözéstől korlátozza a viselkedésed és a lehetőségeid kibontakoztatását.

Ez a félelmünk abból az ősi igényből táplálkozik, hogy az életben maradásunk feltétele volt (az evolúviós elmélet kutatók szerint), hogy a törzs tagjai maradjunk, befogadjanak. A kitagadott ember halálra volt ítélve. Később sem volt sok változás: a kovács lánya egy kovács felesége lett, a plebsz nem mászott az előkelőség életébe és ha igen, abból mesék íródtak és gyerekek csodálkoztak rajta, hogy olyan is van, hogy a szegény lányt elveszi a herceg. A mese már arról nem szólt, hogy a szegény lány mindig lenézett maradt ebben a körben, mert valódi lehetőség a kitörésre, itt is csak elméletben létezett. Ma már ez másként van, szabad(abb) az átjárás kultúrák, társadalmi rétegek, országok, nemek, mindenféle rétegek között. Ha ma "kitagadnak" valahonnan, elmehetek máshová, mert vannak mások is és nem veszélyezteti ez az életben maradásomat, sőt, már a boldogságomat sem.

Ezek a félelmeink tulajdonképpen értelmüket vesztették és ha csak nem állnak komoly gyermekkorból hozott hiányok a hátterében (pl. egy örök harc az elismerésért és ezzel párhuzamos félelem az elutasítástól) akkor beláthatjuk, hogy nem szabad hangot adnunk ezeknek a suttogásoknak, akár mások felől érkezik, akár önmagunknak mondogatjuk.

A különbség

aközött, hogy mit mutatok kifelé és mi van belül, tehát minél kisebb, annál önazonosabb vagyok. Ha ez nagy - amit adott esetben tovább növelünk azzal, amilyen képet festünk (posztolunk) magunkról kifelé - az sok hazugságot és önáltatást hoz magával és nem csupán egészségtelen. A személyiség halála. Büntetlenül hazudhatunk magunknak úgy nagyjából 30 éves korunkig, aztán vagy változtatunk ezen és elkezdjük meghallani az igazságot, szembenézni vele és bedolgozni a magunkról alkotott képbe, vagy szépen lassan kihúny a fény a szemünkben.

Vállanod kell önmagad, muszáj, nincs más út. Úgyhogy ahelyett, hogy azt nézzük, mások mit gondolnak rólad, nézzük azt: Te, mit gondolsz magadról?

A bejegyzés trackback címe:

https://anoketszer.blog.hu/api/trackback/id/tr2614821684

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.